Löw Immánuel: Fölszentelő

I. Ezek az Én ünnepeim: hat napig végezzetek munkát.¹ Az Úr ünnepe az ember munkája, mert a hit megszenteli a munkát. Nem a pihenés óráiban, a munka szünetében akar beköszönő vendégül érkezni, a munkának, akaratnak, erőnek akar állandó rugója, irányítója, nemesítője, megszentelője lenni. Az embernek kitüntető méltósága a munka, ezt hirdeti ennek az új háznak első jelképe jutalmazó kalászok közt ragyogó ekében. Arcod verejtékével egyed kenyeredet, így szól a büntető isteni íge, de az Úrnak még büntetése is örök áldás: a munka áldását adta reánk s a zsoltár szent költője finom árnyalással zengi az Úr dicsőségét, szólván: Szénát sarjaszt a baromnak², de az embernek munkája számára sarjaszt füvet: nem tartja el a teremtés az embert munka nélkül és csak sokszázados művelő munkával lesz gabonának kiadós szemévé a fűnek ösztövér magva.

A munkának, a tervelő ész s a dologtevő kéz munkájának ünnepére engedte az Úr, hogy ez órában egybeseregeljünk, hálaadással ünnepelni Előtte הטוב והמטיב, aki jóságos és atyai irgalmával megéreté velünk munkánk befejezését és megadta e hajlék megragadó látványának sikerében a hazai munkának, művészetnek, iparnak diadalát.

II. Ha verejtéktől gyöngyözik homlokod, az Úr parancsát teljesíted: az Ő parancsa teljesül, ha munkád után szombat nyugalma emel föl. Ez az új templom második tanítása és ez új templomnak tanítását akarjuk ma megérteni, megfigyelve, mit tanít színben, tagozásban, jelképes beszédben. A vásár zajából az Isten házának csendjébe, mindennapi törődésből szombatnak gondtalanságába szólít amott északon a második jelkép.

A munkának kőszénfüstje s a nyugalom imádságának tömjénfüstje egyaránt ég felé száll: mindkettőben az Isten adománya nyilatkozik meg; felszáll imának szárnyán a felsőbb lét után epedő lélek, megifjodni kútfejében, megnyugtató orvosságot szerezni a taposó munka, izgató hajszája ellen.

III. A szabadság ünnepét hirdeti a harmadik festmény amott délen s emitten északon: a szabadság ünnepét, amely a rabság századaiban nékünk az otthonnak lett ünnepévé. Ünnepi estéjének szertartása mint oltári szentség meghódította a világot, minekünk a háznak oltára maradt a szentségnek helye: nekünk minden szertartása: beszédes, édes emlék. A családi boldogság estéje a széderest. Kohó a családi élet, amelyben meglágyul a szív keménysége, kert, amelyben felfakadnak az üdv tavaszának rügyei. Tiltakozás a széderest a kor elborsolt ízlésével, elsivárodó érzületével szemben. Minél sürgőbb az élet, annál jobban áhítjuk az otthon enyhadó csendjét, ábrándmelengető békéjét, üdvösségét.

IV. Öttagú szirommal s levéllel köszönt az írás tűzbokra az Úr megnyilatkozásának pünkösdi ünnepén. A tórának jelképezi öt könyvét, azt az igét, amelynek bennünk testté kell lennie, hogy életünket irányítsa, valónkat átjárja, érzületünket megszentelje. Hasson át, vezéreljen Isten lelke, Isten akaratja: ez a vallásos életnek lényege, tartalma, ereje, megvívhatatlansága. A szív s az ész, az ég s a föld összhangja: ez az Úr igéje. Ez az összhang az a bűvös létra, amelyet a pátriárka megálmodott, amelyen szárnyra kél az érzelem, megnyugszik a zaklatott kebel, elcsitul a szenvedély és boldogító mennyei béke csendül át a szíven. Az Úr igéje az élet forrása, a létviselő erő, amely visszaránt a kétségbeesés örvénymélyétől. A vallás békerév, szélcsend a hit s a megnyugvás tengerszemének tükréből tündököl feléd az ég!

V. VI. Ujévről, engesztelő napról prédikál egyező jelképekkel közbülső két ablakunk.

Évek halnak, évek születnek. Kegyelmének zörgetjük ajtaját, akinek kegyelme nem. borul homályba s jóvoltának nincsen éjszakája.

A kürt szava tudatra, ébredésre, eleven buzgóságra kelt: megállapodni készt s magunkba szállani.

Ami vallásos érzület lappang a szív mélyén, azt napviIágra, délszínre hozzák a legszentebb napok. Valamikép a jövő év tavaszának rügyeit s bennök virágját, termését, gyümölcsét az ősznek nedvkeringése szüli: azonkép szüli az egész esztendő lelki hajtását, virágát, gyümölcsét az ősz ünnepének szívújító szent érzése, megadása, vezeklése, bűnbánása.

Szárny a hit, de szárnyaszegetten jár a föld porán mint rabmadár a lélek. És eljön az ősz s mint ősszel a fecske napsugárosabb táj, dérnemismerő, télkímélte égalj felé száll, úgy vándorol lelkünk évente az ősz nagy ünnepén sugárosabb, hőbb, tájakra: hitefeledt sekélyről Színai bércormára, rideg tudásból lánglelkű hitbe. E hitnek magasbavágyó tekintete az ég azúr falán révedez, feltárja a végtelenség bűvarázsát s menekül a tudás elégtelenségéből, vígasztalan, eszményölő csonkaságából. Megtalálja Istenét a lélek s a bűnbánatnak hév imáiban a gránát lángzó karmazsin-sziromja szeplőtelen, hótiszta liliommá varázsolódik.

VII. VIII. A gondviselés tanát hirdeti a sátoros ünnep. Ha a föld nem ád s az ég nem öntöz; ha életed vetését megcsípte dér, elverte jég; ha feldúlt kebellel, rom reménnyel, ha zúzottan állasz s vihartól tördelten; ha átérezéd a lét keservét és hányatol a kínok tengerén; ha bentörött a fájdalom nyila szívedben: akkor az isteni vezérlő gondviselést hirdeti a győzelemnek pálmaága, bizalom s reménynek örökzöld myrtusa, a lenge sátor árnya, amely alatt sivatagvándor őseidet az Úr gondviselő keze megvédelmezé.

És szemben Rákkel sírja, az öröklétnek átkelő révzsámolya, hirdeti a halált legyőző kegyeletet, amelyet sírok éjjele sem olthat el, amint nem olthatja el a lélek életét a halál. Mert a léleknek messze világol túlnan a cél, mert nem hússzerkezet csupán az ember, idegszálakból finoman szövött, hanem olthatatlan szikra a lélek Belőled, kezdettelen és végezetlen!

És ősanyánk sírja mellett a nyitott tóra hirdeti a tóra örömünnepét, alaptanítását az erkölcsnek, amelyet a templom boltíveire s oszlopaira írtunk: minden erény alapja az írás megszívelése. Csak egy van, ami szent, az Isten akarata. Ezt az isteni akaratot teljesíteni az emberszeretetben, nem a szívnek mással sajgó fájdalmas részvéteért csupán, hanem a hitnek kötelességszülő áldozatául, ez gyökere az irgalom ki nem merülő cselekvéseinek Izraelben.

IX. Az irgalom szolgálatát tanítja a purim örömünnepének szertartása is: מתנות לאביונים ha bőségben duskálsz, emlékezzél meg az éhezőről; a meg nem osztott falat ne essék jól ínyednek! Soha ne feledd, hogy religiód egész épületét mi tartja: az íge, az Úr imádása és az irgalom cselekvése!

S az örömünnepek ikerablakán a makabeus hősök emlékezete újul meg, akik hitért s hazáért harcolva győztek. És e vérünkkel táplált eszmehitnek zászlaját nem hagyjuk cserben mi sem!

A hitszülő multnak drága örökét a hitszegő jelen el ne adja, el ne adja röghöz rögzött józanságért, gyermek gyávaságáért, szülői szívnek pulyaságáért.

X. Vérrel áztatott multunk köt e zászlóhoz, egy szentelt fájdalom, amelynek hű tolmácsa a gyásznap ablakán a templom romfala, gyásznak ciprusa, a szétszóratás szélzavarta ballangója s a megújhodásnak vízhijján elaszó, de el nem vesző jerikói rózsája.

Szent emlékezés szenteli meg az ősi szentély ereklyéit amott, hol nyugatnak szálló napja aranyozza be ez igét: Szent az Egyetlenegynek.

Igen, szent az Egyetlenegynek ez a ház, Őt hirdeti és az Ő igéjét tagolásában, jelképes színpompájában. Lelkünkbe írja az Egyetlenegy nevét az írás tűzbokrában, a csalódásban állhatatos hitet a történetek könyveinek keserű gyümölcsű indájában, a bűnbánat tanítását a próféta csudafájában s a szerelem égi szikráját az Énekek Énekének barkás diófa-ágában.

Hirdeti a fejlődés meg nem szakadó történeti fonalát a hagyomány korában, midőn tágul nagy történelmi rázkódások nyomán kelet népének látóköre. Haladó mívelődést, felszívott, áthasonított idegen tudást jelképez nyugat dongáiban a hagyomány irodalmának egyiptomi vízi lilioma, örmény felföldről bevándorolt rózsája s Európa delének keletre szakadt patakmenti leándere. De mind e további fejlés a kupolának szinte szabadon lebegő merész boltját beszövő csipkebokorral, az ősi hittel marad egybeszőve. Ezt hirdeti ez az új épület; nem akar lelketlen kőrengeteg lenni, hanem hirdeti tagoIásában önnön rendeltetését, a négy világtáj felé az imának szentelt időket napkeltekor, napszállatkor, déli verőfényen, est szürkületében, és hirdeti ódon betűsoraiban az erkölcs alapjait, szülők tiszteletét, békeszerző törekvést az emberek között, irgalom cselekvését s az ígének megértését, megértését annak az igének, amelyet a tízparancs táblái hirdetnek az oltáron s megértését a mindent felölelő ígének, amely az írás szívében, Mózes közbülső könyvének tizenkilencedik fejezetében van letéve s betetőzi az oltár oszlopos ívezetét s az ember erkölcsi gondolkodását egyaránt: ואהבת לרעך כמוך szeresd felebarátodat mint tenmagadat! Amen.

* *

*

Nem hirtelen, heventes, meggondolatlan kezdés volt, amely az Istennek új szentélyt kívánt emelni köztünk.

Hat évtized omlott el fejünk fölött, mióta a régit felszentelők: gyarapult a gyülekezet számban, újjászületett városunk, külső díszben túlszárnyalták a lakóházak az Úr lakát.

És íme, a nagy, erőnket meghaladó munkát befejeztük!

Csordultig telt keblünk hálaérzetével keressük színedet égi Atyánk, mert miénk a munka, de Tiéd az áldás!

Ki nem fejezhető vágyakozással, felmagasztosult érzelemmel sereglettünk össze, hogy itt imádjuk szent nevedet, bemutassuk Néked az élőhit munkás cselekedetét, szívünk áldozatát.

Szenteld meg ezt a hajlékot, élőhitünknek ezt a ragyogványos alkotását, amelyet nevedről kivánunk nevezni!

Istenem, szeretem a Te hazád lakát, dicsőséged hajlokának helyét³. Szívünknek gondolatát, lelkünknek gondját, kezünknek munkáját, erőnknek áldozatát halmoztuk reá a mi szegénységünk szerint, de tiszta lelkesedésével élőhitünk erejének.

A rideg, egyensúlyt, ható, feszítő, hordó erőket számító mérőtudomány egyesült tervelőjének lelkében az alkotó költői erőnek művészi ihletével, hogy méltán ismételheti Salamon király izenetét Hírám királyhoz⁴: mert a ház, amelyet építek, rengeteg nagy, והפלא de azért csodás arányainak összhangjában. Mert csodás e mű nemes arányaiban, terének tagolásában, a hang fogásában, színek zenéjében, megragadó, istensejtető összhatásában.

Engedd immár, hogy a gyermeknek szeretetével s a teremtmény alázatával nyujtsam föl Néked e hajlékot trónodnak zsámolyául, neved lakóhelyéül, hogy gondviselő oltalmad alá helyezzem az emberi kéznek alkotását: óvjad, hogy kimélje az idő, vész ne érje, hogy ne bántsa ég haragja, ember gyűlölsége. Szenteld meg hálánk helyéül, vigaszunknak enyhelyéül, kétségeinkben menekvőül, sebhedésünk, vezeklésünk balzsamául. Amen.

* *

*

Az egy élő Istennek szolgálatára fölavatom immár az oltár emelvényét, nemesmívű asztalát, amelyhez járulunk bánatban, örömben; áldást keresni a szívek frigyére, tanítását keresni az ősi szent igének, amelyhez szent áhítattal, fogadalomszülő buzgósággal közelgünk.

Az egy élő Istennek nevében fölavatom a szószéket, amelyről hirdetjük az ígét, amelyről hirdetni fogunk hitet s hazát, lánggal égő, de nem hamvasztó tüzét hogy keltsük hitbéli buzgalomnak, honszerelemnek: fölavatom az ősi hitnek, fölavatom zengő anyanyelvünknek szolgálatára. Ne legyen közöttünk felekezés gyűlölsége, fajok torzsalkodása, hisz a szeretethez is kevesen vagyunk, mennyivel inkább a gyűlölet népfogyasztó versengéséhez. Versengés nélkül, de nemes versenyre kelve akarjuk megmutatni, hogy nem vagyunk hazátlan lelkek, hogy nékünk ez a föld, még ha nem ápol is, csak eltakar, még akkor hazánk, a kóbor lábat, kósza kedvet megkötő honunk.

Polgári békét hirdet e szószék, a boltozatain képbe írott íge szerint: és lakozzék kiki szöllőtője alatt s fügefája alatt és háborító ne légyen.

ירושלים אורו של עולם Hirdesse e szószék, hogy Jeruzsálem, hogy a hit a világ fáklyája⁵ : nem tűz a hit, hanem világosság; nem gyújt, hanem fényt szór. Világító szövétnek a hit buzgósága, világító szövétnek, nem gyujtó csóva, nem máglyának kanóca, nem robbanó aknának robbantó szikrája.

Fölavatom az imádság könyvtámasztó polcát: buzgó áhítat járja át keblét annak, akit a gyülekezet ide küld, hogy a sokak érzése az ő szavában szálljon ég felé. Ne mormolja gépszerűen a könyvnek holt szövegét, hanem fakadjon szívéből az áhítat buzgalma, amelytől megelevenedik a néma betű, hogy szálljon föl, mint a tömjén füstje buzgó ének szárnyán a fohász az Úrnak zsámolyához. És fölavatom immár az Egyetlenegynek nevében a legszentebbet, az íge lakóhelyét. Mózes frigyládájának nilusparti enyészhetetlen fájával borítók, mert enyészhetetlen az íge, amelyet benne őrizünk évezredes kegyelettel: benne őrizzük törzsünknek létjogát, multban őrét, jövőben talpkövét.

Fölavatom a hitbuzgóság minden ajándokát vert ezüstben, arany paszományban, hímes selyemben, faragott fában, domborodó ércben, csillámzó márványban, amik fénnyel telítve e házat, ragaszkodásunk, hűségünk beszédes tanúi maradnak. Fölavatom a gondviselés jelképét, az el nem aluvó örök mécset s véle együtt mind, ami pazar világosságot terjeszt köröttünk, a hithűség szerény mécsesesét, a chanukka liliomos lámpáját és a jótékony kéz adományát váró perselyeket, amelyekbe névtelen, nemes áldozat jut szegényeinknek, elaggottainknak, elhagyottainknak.

Fölavatom végül az orgonát. Ha élettelen sípjaiban, fában, ércben érzés kél, fakassza bennünk ájtat hevét, összhangok árján lebegő merengés ringását;

ha ünnepi siráma hol zúgva, hol elhaló halk morajlattal tölti be a szentély íveit: szítsa életre a hitnek hamvahodó tüzét és Hozzád emelő zengésében szülessék életre a buzgóság diadala, eget kérő hála zsolozsmája;

ha sértő hangzat feloldódik s a hangok zűrje összhanggá kulcsolódik, egyező békesség, ellentétföloldó szeretet fakadjon közöttünk is, némuljon el az élet vásári zaja, megifjodó lelkünk tanuljon véle sírni, véle örülni, imában elmerülni;

ha szárnyaló dallamok szárnyán kél a művészi alkotás kebléből az Úr dicsőítése, szálljon el rezgésében a lélek árnya, gondja, ködfoszlató sugárként hasson lelkünk mélyére, Hozzád híva a bánatost, a fájó lelkűt, a megtépett, panaszos szívűt, keltse bennünk részvét sajgását, roskadónak felkarolását, rejtelmes túlvilágnak sejtelmét;

s ha megzendül rajta ezeréves dallam, méla hangban, dúrakkordban Izrael ősi áriái, amelyekben sír a szenvedés és triumfál a csüggedetlen élőhit, keljen bennünk lángoló lelkesedés ősök hitéért, elődök örökéért, hogy lángszekerén a lelkesedésnek tündöklő trónodig emelkedjünk, dicsérve életben és halálban Téged, az Egyetlenegyet. Amen.

*

* *

A szeretet tüzében izzó szívvel megáldalak immár, akik eljöttetek közel s távolból, akik nem a különbséget nézitek a hitvallásban, hanem az ég felé emelő egyező jámbor érzületet a hit minden alakulásában, akik ebben a szenvedélytől, kétségtől feketült világban a hit szivárványának minden sugárát örömmel üdvözlitek: megáldalak az Egyetlenegy nevében titeket; a hitnek szolgáit s a tanítás mestereit, a kormányzás, a polgári békesség s a jogszolgáltatás letéteményeseit, a trónnak s hazának védőit, a nemzet fegyverét.

Megáldalak titeket, én édes véreim és atyámfiai, akik eljöttetek, a hitfeleknek örömében hogy szent örömmel résztvegyetek; megáldalak téged én szeretett gyülekezetem, a te gondviselésszerű vezéredet s akik véle elüljárnak munkában s áldozatban, mindnyájatokat, akik a nagy munkában fáradatlan munkával szorgoskodtatok.

Légy áldott te, akinek lelkében a terv szülemlett: הכל בכתב מיד ד׳... כל מלאכות התבנית akinek keze művészi révedezésének pazar gazdagságát reáírta legapróbb részletére e dicső alkotásnak; legyen áldott minden dologtévő munkás és művészi kéz, amelynek formáló erején a gondolat testet öltött, minden áldozatkész szív, amely bennünket a megoldhatatlannak látszó művészi feladatokban filléreivel gyámolított.

Te pedig, én szeretett gyülekezetem, aki befejezted emberfeletti áldozattal ezt a nagy alkotást, érezz ma boldog büszkeséget: betöltéd, tetté váltottad, amit égő istenszomjod kért: כסא כבוד מרום מראשון מקום מקדשנו . És ha feltekintesz a magasba, e fényes alkotás tetőző boltjára, amelyet körülcikáz a léglakó madár, ha nézed, pazar fényt mikor szór reá az égbolt, vagy mikor felragyog benne az ember-fékezte villám ragyogványos látomása: érezd, hogy ott, égbetörő ormán, ott felettünk, ott virraszt a Végtelen, az örök Jóság, akihez fölzeng szívünkből a hála zsolozsmája. Halleluja – Amen.

*

* *

¹ M. III. 23, 3. — ² Zsolt. 104, 14. — ³ 26, 8, — ⁴ Krón. II. 2, 8. — ⁵ Ber. r. 59, 5. — ⁶ Krón. I. 28, 19. — ⁷ Jer. 17, 12. — * A fölszentelő beszéd a szegedi új zsinagóga ablakainak és falainak jelképes festményeit magyarázza.